Születhet valaki gonosznak?

rossz gyerek

Tartja magát a hit, hogy minden gyerek tabula rasa, eleve jónak született, tiszta lény, akinek a személyisége a lelki sérülések, a környezet és a család hatására változhat negatív irányba.

A másfél-kétéves kisgyermek is lehet nehezen kezelhető. A tündéri kisbabából pillanatok alatt válhat hisztis, duzzogó, követelőző, agresszív kisgyerek. Kinövi – gondoljuk. Megtanítjuk a helyes viselkedésre, majd az óvoda megneveli, majd elmúlik. Hogyan is lehetne tartósan agresszív, erőszakos, önző egy kisember? Ha a családban nem ezt a mintát látja, ha kiegyensúlyozott környezetben él, akkor… Ez csak életkori sajátosság, nyugtatjuk magunkat, csak a kortársak, testvérek között bújik ki belőle a kisördög. Hovatovább nincs is semmi baj, csak talpraesett gyerek, aki képes megvédeni magát. Mások viszont állítják, igen ő ilyen, sajnos rossz a természete.

Honnan ezek a rossz tulajdonságok? Ezek szerint genetikusan kódolva vagyunk az egoizmusra? Alapvetően nincs az emberben együttérzés mások iránt – ezt mind a tanulnunk kell? Ha bizonyos idegrendszeri zavarok (autizmus, kényszeresség, bipoláris szindróma) öröklődnek, tehát a gének szerepe meghatározó, akkor létezik gonoszság gén is? Lehet akár egy átlagos család gyermeke is hajlamos a deviáns viselkedésre? Egy szerető család gyermeke válhat bűnözővé, szadistává, pszichopatává?

Egyáltalán, kit tekintünk gonosznak? A Wikiszótár szerint a gonosz melléknév így írható le: Életellenes (személy, csoport), amely erkölcsi romlottsága, ártó céljai következtében egy személy, csoport, élőlény, létező dolog kárára bajt hoz, akadályt gördít, testi/lelki fájdalmat okoz vagy okozni akar.

Történelmünk során számtalan gonosz vezetőt, uralkodót kellett elviselnünk. A remény marad: az ember tanul a hibáiból, a társadalmak fejlődnek, többé nem következhet be tömegmészárlás, pogrom, más országok lerohanása, társadalmi rétegek, népcsoportok ellehetetlenítése. Úgy tekintünk a zsarnokokra, mint a múlt egy-egy pszichopatájára, akik hatalmat szerezve kiélhették gonosz hajlamaikat. A 20. század is bőven szolgáltat példákat: Sztálin, Hitler, Pol Pot, Mao-ce Tung, Kim Ir Szen. A történelem során végrehajtott tömegmészárlások, ellenségkeresések, démonizálások viszont sosem egy-egy ember bűnei. Nem szabad a felelősséget néhány beteg elmére hárítani. Az aggasztó kérdés az, hogy egy-egy hatalommániás vezető hogyan volt képes országa egyszerű embereit a maga oldalára állítani, hogyan volt képes kegyetlen tetteit másokkal végrehajtatni. Emberek ezreinek, százezreinek hová tűnt a lelkiismerete? Bennünk van a gonoszság, amit – ha alkalom adódik rá – ki is élünk? Aggasztó kérdés ez.

Közismert Philip Zimbardo börtönkísérlete, melynek során arra keresett választ, hogy az adott szituáció felülírja- e a személyiség adottságait. A Milgram-kísérlet során átlagos embereket arra utasított, hogy halálos áramütéseket adjanak kísérletben részt vevő személyeknek. Az első sorozatban a kísérleti személyek 65%-a volt hajlandó kiadni a legnagyobb, 450 voltos áramütést, bár sokuk rossz érzéssel tette. Egyetlen résztvevő sem állt meg 300 volt alatt. Thomas Blass, a Marylandy Egyetem pszichológiai tanszékének a professzora összegyűjtötte a világ országaiban megismételt kísérletek eredményeit és úgy találta, hogy a halálos feszültséget megadni hajlandó személyek száma időtől és helyszíntől függetlenül nagyjából 61% és 66% között van. (A kérdés azért nem tisztázott: a kísérletben részt vevők mennyire ítélték valósnak a szituációt, mennyire voltak tisztában azzal, hogy ez csupán egy „játék”, egy mesterségesen létrehozott helyzet.)

Aki már látott újszülöttet, egészen biztosan állítja, hogy minden gyerek önálló személyiség, a születése után megfigyelhetőek a jelek, hogy milyen temperamentumú. Sokan hisznek abban, hogy nem véletlen, milyen gyereket „kapuk”, ez egy felsőbb rendezőelv függvénye. Mások esküsznek rá, hogy a csillagjegy és az aszcendens a meghatározó. Az is lehet, hogy mindez a genetika műve és azon már keveset alakíthatunk? Vagy hajlam és környezet kölcsönös egymásra hatása?

Egy biztos: a szülő, a család felelőssége elvitathatatlan. Mikor megszületik egy picike gyermek, még nem tud semmit a világról. Nem tudja, hogy ő különálló test az anyjától, nem tudja, hogy fiú-e vagy lány, nem tudja, hogyan néz ki és milyen testrészei vannak. Nem tudja, miért fáj a hasa és mitől érzi jól magát. Nem tudja, hogy mi a szeretet és mi a harag.

Mindent nekünk kell megtanítanunk. Mindent nekünk kell megmutatnunk. Ha a szavaink és a tetteink harmóniában vannak egymással, akkor hiteles példát, értékrendet közvetíthetünk az új családtagnak, aki a családi hagyományokba szépen belesimul majd.

Hogyan válik egy gyerek önzővé? Vagy eleve az? Követeli, hogy nyugtassuk meg, hogy ringassuk, hogy azonnal etessük, hogy vele legyünk minden pillanatban?

A gyerek a születése pillanatától érez. Nemcsak fizikai igényei vannak, hanem érzelmiek is. A biztonság a legfontosabb számára – és ezt a biztonságot a gondozójától várja. Nincs időfogalma, nincsen tisztában azzal, hogy a másik részéről ez áldozattal jár. Az érzéseit sírással fejezi ki – mert egyelőre erre képes.

A szülőnek nagyon fontos szerepe van. Megtanítani a gyermeket az érzelmek adekvát kifejezésére. Megmutatni neki, hogy ha valamire szüksége van, akkor azt kifejezheti – a szülő együtt fog érezni vele. Ha teheti, segít is. Be kell bizonyítni a gyermeknek, hogy nem szabad szégyellni az érzelmeit, önmagával és másokkal szemben türelmesnek kell lenni.

Ha egy kisgyermek nem tapasztal empátiát a gondozója részéről, akkor azt tanulja meg, hogy senki nem fog neki segíteni. Azt tanulja meg, hogy magára hagyták az érzéseivel, feszültségeivel, vágyaival. Azt szűri le tanulságként, hogy nem érdemes gyengének lenni. Azt tanulja meg, hogy félresöprik. Így ezek a gyerekek könnyen válnak agresszív, akarnok, követelőző felnőtté. Az adekvát érzelemkifejezés helyett hatalomra, befolyásolásra van szükségük. Hogy valahogy észrevegyék őket. Hogy csökkentsék a bennük élő, megmagyarázhatatlan, tárgyatlan szorongást. Szomorú, de így van.

Edith Eva Eger elismert pszichiáter, klinikai pszichológus azt vizsgálta, hogy a viselkedésünket mennyiben befolyásolják a múltban elszenvedett traumáink. Arra a megállapításra jutott, hogy a kudarcok és a félelmek okozzák a rossz döntéseket, a dühöt, a fájdalmat. Végső soron tehát a döntéseinkért magunk vagyunk a felelősek, a sorsunkon változtathatunk, ez a saját elhatározásunkon múlik. Dr. Eger ragaszkodik hozzá, hogy az érzéseinket a gondolataink átprogramozásával befolyásolhatjuk, végső soron tehát a környezetünkre adott reakcióinkat is mi magunk határozzuk meg – kellő tudatossággal persze.

„Amikor az válik meggyőződésünkké, hogy esélyünk sincs arra, hogy szeressenek és egyúttal önmagunkhoz is hitelesek maradjunk, annak a veszélye leselkedik ránk, hogy a valódi természetünket fogjuk megtagadni.”

 „A harag álarca mögött rejlő valódi érzés rendszerint a félelem.”

A félelmet a legegyszerűbb támadással megelőzni. Aki nem tapasztalt empátiát gyermekként, az felnőttként sem fog mások felé együttérzéssel fordulni. A lelkiismerete elhallgat. Nem így született – hanem megkeményedett. Kőfalat húzott maga és embertársai közé. A hatalomvágy megerősödik. Irányítani kell, uralkodni mások felett – valamivel kitölteni a belső, tátongó űrt. A semminél még ez is jobb. Érezni, hogy befolyásolható a környezet. Ezek az emberek lélekben szeretetre éhező gyermekek maradnak. Gyermekek, akik nem éreznek felelősséget. Gyermekek, akik a boldogtalanságukért másokat hibáztatnak. Mindegy kit, kiket, az a lényeg, hogy az alacsony önértékelésük nem bírná el az önkritikát, a belátást.

Ranschburg Jenő meggyőződése szerint a gyermekkori rendellenességek okait keresve mindig eljutunk a családhoz, annak széteséséhez, a család életén belüli diszharmóniához, a szülő-gyermek kommunikáció hiányához. Hiába tűnik a külvilág számára úgy, hogy ez egy ideális, kedves család, ahol semmi probléma. Ez csak a látszat. Ami a négy fal között történik, annak megvan a lenyomata. A kisgyerekekben mondhatatlan űr tátong, nincs ott senki, akit meg lehetne szólítani. Nem tudnak érezni, nem tudnak szeretni, nem tudják értékelni a szeretetet, amit kapnak. Ennek a magatartásformának a visszafordítása 12 éves korban már csaknem lehetetlen. Tulajdonképpen már az is tünet, ha a kisgyermekkori agresszió óvodás korra nem szűnik meg, ha a gyermek folyamatos figyelmet követel. Az ember személyiségének, főleg bizonyos mentális állapotainak fejlődése olyan, mint a hőre keményedő műanyag. Kezdetben még lehet formálni, de aztán megszilárdul, többé nem alakítható.

A fenti állításokat a pedagógusok is meg tudják erősíteni. Az óvodába, iskolába kerülő gyermekek már szinte „készek”. A tanárok a beállítódásukon, értékrendjükön vajmi keveset tudnak csiszolni. A szocializációs problémákat nagyon nehéz kezelni és az a tapasztalat, hogy ha ideig-óráig sikerül is, amint visszatér a családi közegbe a gyermek, a gondok visszatérnek. A család a meghatározó minden szempontból. Ha a családon belül – akár a külvilág számára nem érzékelhető – probléma van, annak a tükre lesz a gyermek.

A személyiség formálódásának vizsgálatában nagy jelentősége van az ikerkutatásoknak. Az eltérő családban, közegben, társadalmi helyzetben felnövő egypetéjű ikrek viselkedése sok kérdésre megadja a választ. Abban a pszichológusok egyetértenek, hogy a vizsgált ikrek érzelmi intelligenciáját jelentősen befolyásolták a környezeti hatások, de ennek mértékét nehéz megállapítani.

Mi hívja elő a jót? Mi biztosítja, hogy egy gyermek kiegyensúlyozott, empatikus, önmagával harmóniában élő ember legyen, akinek nincs szüksége a mások feletti hatalom mámorára, nincs szüksége folytonos önigazolásra, képes a saját érdekein túl tekintve hasznos tagja lenni a társadalomnak, a családjának pedig szerető tagja? Bízzunk benne, hogy a csecsemőkori, kisgyermekkori szerető közeg, a bizalmi légkör, az empátia megtapasztalása egy életre szóló erőt ad.

Felhasznált irodalom:

https://wikiszotar.hu

https://hu.wikipedia.org/wiki/Milgram-k%C3%ADs%C3%A9rlet

http://www.tanulasmodszertan.hu/blog/2008-04-24-ranschburg-mar-oviban-latszik-kibol-lehet-pszichopata/

https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/szakkepzes/rendeszet/pszichologiai-szocialpszichologiai-alapismeretek/ikervizsgalatok-levonhato-kovetkeztetesek/egypeteju-ikervizsgalatok

Dr. Ranschburg Jenő: Szülők és gyermekek – jól értjük egymást?

Családi boldogság, családi pokol? Az együttélés művészete, Jaffa  Kiadó, 2009

Edit Eva Eger: A döntés, Libri, 2019

©Írta: Pintérné Mirza Anna   •   2019. okt. 17.

Barátom az olvasás
Leghatékonyabb
megoldás, gyermeke olvasási nehézségeire,
fejlessze játékosan képességeit.

Kapcsolódó cikkeink

Verses gyermekkor

A versektől a legtöbben rettegünk, elkerüljük, ritkán üdvözöljük őket kedves ismerősként. Hogy miért alakult így? Talán az általános iskolás korszak hibáztatható első számú elrettentőként, a

Tovább olvasom »